Kereki Sándor fényképeiről
Szerző: Barakonyi Szabolcs
Városliget, 1976
Hunyadi tér
Kereki Sándor a szomszédom volt. Akkor már javában fényképezett, amikor én születtem. Néhány éven keresztül pedig egy sarokra laktunk egymástól.
Amikor nézem a képeit, mindenre emlékezni kezdek. Tudom, hogyan változott meg a Szinyei Merse utca páros oldala a Kmety György és az Aradi utca között – ez már kicsivel később volt ugyan, de az unalmas iskolai órákon egy pár hónapon át a Szinyei Merse Pál Általános Iskola és Gimnázium osztályterméből végignéztem, hogyan bontják le a szemközti oldal utolsó földszintes házát. Ez az az iskola, ahova Kereki Sándor is járt.
Egy darabig együtt néztük, hogyan változik meg Külső-Terézváros. Én látni és járni tanultam meg ezalatt, a szó fizikai értelmében, ő meg fényképezni, a szó fotóművészeti értelmében.
Az évszakok változása az Andrássy úton, a szagok a Hunyadi téri piacon, az illatok a Városligetben. Érzem őket, ahogy nézem Kereki Sándor képeit. Nem lehet, hogy csak azért érzem, mert ismerem az összes utcasarkot.
Összességében Kereki Sándor életműve olyan, mintha egyetlen várost ábrázolna – annak ellenére, hogy több hazai városban, sőt egy út során Üzbegisztánban is fotózott –, mert így látta a világot a fényképezőgépével.
Az utcai fotózáshoz papírforma szerint nem lenne elég egy akkora város, mint Budapest. Kell a nagy forgalom, a sok járókelő és az érdekes arcok.
Az utcán lődörgő városi fotóhoz és hogy olyan képeket lehessen csinálni, mint egy igazi metropoliszban, abban az időben egyetlen magyar város sem volt elég nagy. De Kereki Sándornak aztán mégis elég nagy lett. Ez azért is sikerülhetett, mert a fényképei elsősorban a városról és lakóiról szólnak.
Akkoriban, a hetvenes években elég szürke volt itthon a világ. De Kereki Sándor képeit nézve látható, hogy a világ mennyivel tágasabb lesz e nélkül a rosszkedv nélkül. Fényképei nem hazug fátyolként tompítják a valóságot, mint a korabeli szórakoztatóipar minden tűrt és támogatott terméke. Az ő képei az életet keresik és igenlik, ettől képesek átszivárogtatni valamit annak szeretetéből még ebből az átkozott korszakból is.
Mindeközben a korszak filmhíradóit is hallom a fejemben. Az olyan riportokat, amikor valami örömteli dologról volt szó – például arról, hogy a karácsony közeledtével megérkeztek az áruházakba a télikabátok. Kereki képeit nézve még talán hallom is a híradós szemelvényeket, amik megpróbálták bemutatni, hol, milyen az élet Magyarország városaiban. A kor riporterének volt egy sajátos kapcsolata az utca emberével. Megszólította őket, a járókelők pedig kis panaszkodás után végül folytathatták útjukat. Az élet így sem volt felhőtlen, de az ember ilyenkor úgy érezhette, legalább a véleményét elmondhatta.
Voltak olyan fix budapesti helyszínek, amik foglalkoztatták Kerekit: piacok, népszerű parkok, padok, terek és adott városrészek. Napszakok, amikor a bizonyos helyszíneken jók a fények. Az utcák és a fotós sétái, a vadászösztön, amivel bejárta területét – vagy a helyszínek és események, ahova láthatóan vissza-visszajárt, mert szeretett ott fényképezni. Körülötte mindig történt valami – gondolhatnánk, de ez nem így megy, a valóságban nem potyognak a jó képek a körúti fákról. Kereki Sándor fényképeit elképesztő elszántság és idő hozta létre. A fix helyek is erről az elszántságról árulkodnak: Kereki tudta, hogy ott előbb-utóbb történni fog valami.
Az is biztos, és jól is látszik, hogy a Kereki-fényképek idejében jóval kevesebb volt az autó, az emberek gyalog jártak. A belvárosi utcákon gyakran hömpölygött a tömeg, és a Nagykörúton fix program volt a kirakatnézés. Kereki Sándor képei még azt is bebizonyítják, hogy az idő valóban lassabban telt akkoriban. Elsősorban azért, mert a dolgok tényleg nem nagyon akartak megváltozni – ahogy a rendszer is állandó volt. Az én gyerekkori emlékképeim és Kereki fényképei között bő évtizedes a különbség. Számomra az első szembetűnő és lehet, hogy egyetlen változás mindössze annyi, hogy én már nem láttam közlekedni az Ikarus 180-ast, helyette a 211-es, meg a 250-es járt.
Valójában attól varázslatosak Kereki Sándor fotói, hogy kezében a fényképezőgéppel rést ütött a vasfüggönyön. Észrevétlenül a nemzetközi utcai fotózás fősodrában úszott hetvenes évek Budapestjén.
Voltak akkor nagy fotósok itthon bőven, de nekik más dolguk volt, témáik voltak, nem értek rá nézelődni. Kereki Sándor helyettük is nézelődött és fotózta a városlakók életét, úgy, ahogy ők éltek és nem úgy, ahogy témát jár körül a hivatásos (fotós). Kereki Sándor kíváncsisága saját magának szólt, tekintete ezért ennyire hiánypótló itthon – és milyen szerencse, hogy képei végül előkerültek és többen élvezhetjük őket.
Azt nem vitatom, hogy a korban, amiről beszélünk, voltak fontos témák. Inkább azt kérdezem, hogy mikor, melyik és vajon kinek volt fontos. Miért akarták, hogy megjelenjen az adott dolog, és annak volt-e feladata a szuperkontroll világában. Ezzel az időszakkal és szereplőivel nagyon óvatos vagyok.
A mostani, a Kereki Sándor saját weboldalán debütáló képválogatást a tekintetekre építettük. Kétszáz kép, ahol a tekintetek nagy része mellé hétköznapi mondatokat is tehetnénk, mert szinte hallani a szereplők gondolatait – vagy akár megpróbálhatjuk elképzelni, mit is néznek és hogyan mormognak a bajszuk alatt ezek a végtelenül karakteres figurák a fotókon. Itt és most az elkapott pillanatok mellett a megragadó tekintetek kerültek a középpontba.
